Laufenn, Riken, Saetta? Nem tűnnek híres gumimárkáknak, pedig komoly cégek állnak mögöttük: sorrendben a Hankook, a Michelin és a Bridgestone.  És még van egy pár hasonló példa. De egyáltalán miért vannak itt, és főleg: érdemes-e ilyen gumit venni?

Az abroncs piacon kereskedelmi szempontból háromféle kategóriát szokás megkülönböztetni. A személyautóknál a prémium gumik európai piaci részesedése évek óta meghaladja az 50 százalékot, tavaly 52% volt. Érdekes módon a másodvonal mindössze 20 százalék eladást képvisel, a belépő márkákból immár jóval többet adnak el - a tavalyi adat 28 százalék volt. A budget márkák térhódítása a másodvonal kárára ráadásul évek óta tartó folyamat.

A jelenség pozitív hozadéka, hogy a korábbiaknál lényegesen olcsóbban árult új gumik megadták a kegyelemdöfést az újra futózott gumiknak, és kemény konkurenciát jelentenek a használt gumik forgalmának is.

A kínai gumik megjelenése Európában éppen ezt a jelentős 28 százalékos piacot forgatta fel. Nyilván ez a legkevésbé jövedelmező szegmens, de az eladások visszaesése mégiscsak fájt a tradicionális abroncsgyártóknak - az év végi bónuszok kiszámolásakor mindenképp.

Mivel egy eleve nagy, ráadásul évről-évre bővülő szegmensről van szó, amit a kínai import gumik elkezdtek kisajátítani, több nagy cég is úgy érezte, érdemes a korábbinál erőteljesebben foglalkozni az alsóházzal. Már csak azért is, mert a viszonteladók sírtak, hogy a kínaiakra specializálódó konkurencia elviszi előlük a kuncsaftokat, legalábbis a legolcsóbb kategóriákban.

A globális cégek piaci elemzéseiből alighanem az derült ki, hogy a kínai gumik a saját fegyverükkel, az árral is megszoríthatóak, feltéve ha helyben gyártják őket, már csak az „economy of scale” (a magasabb forgalom miatti kisebb fajlagos költségek) miatt is, és ha mögéjük tesznek valamilyen értelmezhető márkahátteret. Ha olcsó kategóriás gumikkal foglalkozni nem is hoz sok profitot, mégis kifizetődőbbé teszi a feljebb pozicionált gumik fejlesztését, gyártását, forgalmazását, így a konszern egészének jövedelmezőségét javítja. A fejlettebb viszonteladói hálózat, az alaposabb piacismeret pedig olyan előnyt jelentenek a nagyoknak, amikkel a kínai a feltörekvő márkák egyelőre nem tudnak mit kezdeni.

Bár a legtöbb globális konszern mindig is több márkanevet futtatott a különböző kategóriákban (lásd a bekeretezett táblázatot az írás végén), az elmúlt időben többen találtak ki maguknak új, „negyedik vonalas” brand-eket. A Hankook teljesen be is áldozta saját korábbi belépő márkáját, az amúgy szintén kínai gyártású Kingstar-t, és a Bridgestone is kivonta a Daytont, hogy helyettük tiszta lappal indítsák a Laufenn illetve a Saetta  márkákat.

A Michelin stratégiája érdekes: meglevő márkáit meghagyta, és pontosan ugyanazt a terméket a különböző alpiacokon eltérő márkanévvel árulja. Ezek korábban felvásárolt kisebb cégek márkanevei, amik egy-egy térségben ismerősen csengenek – lásd a valamikori magyar gumiipari büszkeség nevének, a Taurusnak az újra bevezetését. A márkanév-alapú marketinghez végülis csak az oldalfalra a feliratot sütő gépeket kell átprogramozni. A Sebring, Taurus, Kormoran, Tigar és Riken néven gyártott abroncsok amúgy teljesen egyformák, és arra a feltevésre építenek, hogy mondjuk egy magyar vásárló előbb fog megbízni egy Taurus márkanevű termékben, mint egy Linglong-ban - ez utóbbi is létező, a magyar piacon elérhető kínai márkanév. A Michelin budget gumijai mind a dél-szerbiai Pirotban készülnek, földrajzilag közel a nagy európai piacokhoz, de az EU-n és az EU-törvények hatályán kívül.

Érdekes, hogy három nagy konszern nem vesz részt ebben a játékban. A Pirelli mindig is csak a saját fő márkájára koncentrált, a Ceat nevű másodmárkája sosem kapott igazán komoly marketing támogatást mielőtt eladták volna az új indiai tulajdonosnak, a Courier nevű harmadmárka pedig egy csomó piacon egyáltalán nincs is bevezetve, például nálunk sem. A Goodyear és a Continental ugyanakkor jelen vannak a budget gumik között, de nem mentek le a negyedik vonalas kínai gumik árszintjére, megtartották harmadik vonalas termékeiket – a Goodyear a Debicát és a Savát, a Conti pedig egy sor másikat, a Mabortól a Vikingen át a Gislavedig, illetve a felénk jól eladható Barumig és Matadorig.

De milyenek is ezek a komoly márkaháttérrel rendelkező, mégis olcsó gumik? Van egy közkeletű elképzelés, hogy ezek valójában pár évvel korábbi csúcsgumik, csak átnevezve. Aki ebben reménykedik, azt ki kell ábrándítsam: egyetlen modell sincs a harmad- és negyedmárkák között, amit közvetlen kapcsolatba lehetne hozni az anyacég valamelyik egykori sajátneves gumijával. Közvetetten persze élő a kapcsolat – összefoglalva vállalati kultúraként szoktuk nevezni azt a háttértudást, ami miatt egy neves anyacég olcsó gumija jobb lehet egy most alapított márkánál, kezdve a beszállítók kiválasztásától, a gyártási folyamatok kőbe vésésén át a minőség ellenőrzés szigorúságáig.

A gyártók persze igyekeznek titokban tartani, mitől lesz olcsó egy olcsó gumi. Nekem úgy tűnik, nagyrészt attól, hogy 20 évvel ezelőtti állapotot állítanak vissza. Felejtős minden olyan fejlesztés, ami a kétezres években jelent meg az abroncsokban, legyenek azok a gumikeverék trükkösebb, szintetikus összetevői, a mintázatot adó blokkok aprólékos 3D kidolgozása, vagy a karkasz szerkezete. Pedig ha van olyan terület, ahol a gumiabroncs fejlesztése valódi áttörést hozott az elmúlt években, az éppen a karkaszok evolúciója. Egy korszerű gumi ma lényegesen könnyebb és lényegesen alacsonyabb gördülési ellenállású, mint a kilencvenes évek végén gyártott őse volt.

Érdemes tehát a nagy konszernek által gyártott harmad- és negyedvonalas gumikat úgy felfogni, mintha megállt volna az idő, és újonnan vehetnénk 20 éves gumikat. Mondjuk ha ma lehetne még kapni a Suzuki „Miautónk” Swiftet a maga ügyetlen töréstesztjével, klímátlan és ABS nélküli felszereltségével, unalmas egyenszürke műanyag műszerfalával, de frissen gyártva, és a mai Swift árának alig több, mint feléért (azaz olyan 1.6-1.7 millióért), vajon nem lenne-e tökéletes megoldás egy csomó embernek, akik tényleg csak egyszerű helyváltoztató-eszközként tekintenek az autóra?  

Ami a konkrét modellek minőségét illeti, nem egységes a kép. Vannak egészen lelkes tulajdonosok, akik nem annyira egyes jó tulajdonságokat emelnek ki, hanem hogy összességében milyen jó vételt csináltak. A kritikák között gyakran visszatérő momentum ugyanakkor a gyors kopás, néhány esetben a zajosodás, illetve a korszerűtlen karkasz miatti viszonylag magas fogyasztás, de a biztonságérzetre kevesen panaszkodnak. (Igaz, az AutoBild tavalyi téli tesztjében kevés harmadik-negyedik vonalbeli gumi tudott a döntőbe jutni - eredmények a képaláírásokban.)

Kereskedőként azt emelném ki, hogy ellentétben sok távol-keleti márkával, a globális márkák budget gumijai igazi raktárkészletekről, és tökéletesen egyenletes minőségben érkeznek, probléma esetén pedig az anyacég garanciális szolgáltatásai az irányadóak.

Ha gumival kapcsolatos kérdésed van, tedd fel itt, vagy írj a kulani@citromail.hu címre. Ha csak nem szeretnél lemaradni egyetlen posztról sem, lájkolj be minket a Facebookon.